Keresés ebben a blogban

2015. június 27., szombat

Terézváros titkai - 2. A szecesszió ünnepe az Aradi utcában

Szépséget találtam megint, öreg, régen épült csodát, minden részletében és egészében szivettépő igényességgel, finom ízléssel, alapos, gondos munkával összerakott, megalkotott otthont  Pest egyik lepusztult, elszegényedett, elfelejtett utcájában, egy sarokra a világhírű, naponta ezrek által látogatott Andrássy úttól. És mindezt a szörnyeteg utókor megszokásból, szegénységből, oda nem figyelésből használja, de nem óvja, védi, csinosítja, felújításnak nyoma sincs, sőt.

Az Aradi utcában nem sok szépség van. Még az erre szakosodott városjáró rejtett részletekre vadászó szemének sem adatik sok öröm. Kettő műemléket sorol a hivatalos írás: a Kodály Körönd erre eső házainak kétségbeejtően lerohadt hátsó frontjai nyerték el ezt az esetünkben keveset érő címet – felújítás, megbecsülés helyett.

És amikor az ember már majdnem feladja, hogy bármi szépet is leljen a messzi Lederer-ház előtt, na, akkor érdemes egy percre földbe gyökerezni.

Szecessziós szobrok őrzik az első szint kiugró ablakait. Szép, szomorú arcú férfialakok, akikről első blikkre Ady sírja jutott eszembe. Aki ugyan 1919-ben halt meg, ez a ház pedig 1908-as, de a divat ugyanaz volt. A szecesszió.

Az Aradi utca 57. pedig a szecesszió ünnepe. Minden részlete egy ajándék, gazdagon díszített, legnemesebb anyagokból összeállított tökéletes egész, szerencsére olyan minőségben alkotva, hogy hiába 100 év, egy őrült háborús ostrom és rá 75 év teljes elhanyagoltság, a ház áll, bár potyog a vakolat, helyenként a vasszerkezet is hiányos, az ablakok persze nagyrészt kitoldva, 1-2 szobor itt-ott hiányzik, de a ház és csodás részei nagyrészt áll, létezik. Szembeszökő még a ragyogó tisztaság. Biztos a szikrázó napsütés is emelte a hatást, de kétségtelen, a lakók megtesznek minden tőlük telhetőt. Már "csak" a ház felújítása hiányzik.
 
A ház megálmodói anno Löffler Samu Sándor és testvére Béla voltak, a tervezés éve 1907, az építésé 1908, a megrendelő bizonyos Piatschek Vilmos ruhakereskedő és felesége.
A Löffler testvérek 1906-tól dolgoztak együtt az első világháború végéig, ez az egyik első közös munkájuk. Samu (ki néhol Sándor) tervezett, Béláé volt a kevésbé hálás művezetés és adminisztráció feladata, mígnem Samu Sándor szabályosan világgá nem ment. A két háború közt aztán Béla is tervezhetett önállóan Pesten, míg testvére Palesztinában dolgozott, és eséllyel egyetlen magyarként irodát nyitott a messzi Alexandriában. A Löfflerek leghíresebb közösen jegyzett terve a Kazinczy utcai zsinagóga és a hozzá tartozó bérház. Későbbi, hasonlóan igényes házaikon, mint például a Síp utca 17, a Szilágyi Erzsébet fasor 1, az Ó utca 49, a meseszép műlakatos munkákat Migray József jegyezte, sejthetően az itt készült pávás korlátok és ajtódíszek is az ő műhelyét dícsérik.
 




 





 







A képek szokás szerint ismét önmagukért beszélnek. Szépek, szomorúak. Egy lelakott ékszerdoboz lassú romlása a Főváros közepén. Minőségben épült, talán megadatik, hogy rátalál a pénz, a szándék és az odafigyelés, hogy újjászülethessen, mielőtt végképp összedől.
 
Forrás:
Gerle-Makovecz: A századforduló magyar építészete
Adalékok a Külső-Terézváros történetéhez

2015. június 21., vasárnap

Terézváros titkai - 1.

Az Oktogon felöl magas, barokkos oromzat. Közelebbről címerféle az oromzat közepén.
Ez vonzotta a tekintetem minden alkalommal, amikor arra jártam. Aztán ma, a tavaszias, szikrázó napsütésben megnyílt a kapu. És én, szokás szerint, földbe gyökereztem.


Mert az ember képzel ezt-azt, az igényes vakolatdíszekből, az épület méreteiből, kicsit német kisvárosi városházakra emlékeztető vonalaiból sejti, hogy igényes lesz (volt) ez a ház, anno, amikor épült, meg az első kb. ötven évben, mielőtt az ilyesféle minőség üldözendő nem lett. De a nagyvonalú elegancia 80 év elhanyagoltság után is lebilincselő. Olyan szép. Biztos a napsütés is hozzátett, de bizony alig győztem kattogtatni, hogy nyoma legyen az emléknek.

Hazaérve kibogarásztam a homlokzaton, jó magasra tett címerféle közepéről a monogramot. WDR. Vagy nem. Jól összekuszálva a betűk, nem kell azt mindenkinek tudnia, kinek épült ez a szép ház az Oktogonnál, a Teréz körút 22. alatt. Titokzatos, ám gondos ember lehetett, ha órát is tett oda a magasba. Vajh’ mióta mutat 4 órát?

Gondos – lőn– osztrák születésű volt a Budapestre tévedt és itt megtelepedett báró Richard von Wartingberg-Drasche. A Wikipiedia szerint festőművész és Ázsia kutató volt, mindkét elfoglaltság remekül viszi és kevésbé hozza a pénzt, bérpalota építésére kevéssé alkalmas. Kivéve ha az ember papája alapítja és vezeti az Osztrák Magyar Monarchia legnagyobb téglagyárát, ami ma is létezik Wienerberger néven. Hasznosnak bizonyult a gyár a fénykorban, elévülhetetlen építkezős érdemekért járt Ferenc Józseftől a bárói cím. Bécsben ma egy utca, és egy közpark viseli a Drasche család nevét, a parkhoz anno tartozó kastélyt elvitte a háború.

A Teréz körút 22 Schmahl Henrik munkája. Schmahl mester Hamburg szülötte, akkoriban onnan jártak ide világot látni és nem fordítva. A Vámpalota építésénél kapott először munkát, mint segédpallér. Ott figyelt fel rá Ybl, aki saját költségén tanítatta ki építésznek, és maga mellé vette az irodájába. Az Operaház tervezésekor még együtt dolgoztak, Schmahl első önálló munkája a közeli, valószinüleg korban is hasonló Haggenmacher palota az Andrássy út 52 alatt. Később fordult Schmahl a velencei gótikai, ill. a mór stílus fele, ezen stílusúak az Uránia mozi felújított és Párizsi Udvar ma rogyadozó épületei.

Itt, a Teréz körúton a megrendelő a klasszikus vonalakat kérhette. Érdekes, hogy két oldalra nyílik a főlépcsőház, vagyis loggia-féle fut a Körút oldalán, és a főlépcső az Aradi utcára néz. A belső homlokzatokról egyszerű, de gondos kezek kovácsolta vasszerkezetű gangok vezetnek a vélhetően kisebb, anno is olcsóbb, egyszerűbb lakásokhoz.










 
 



A képek önmagukért beszélnek. Íme ismét egy szépség, nagyjából szörnyűséges állapotban. Remélhetően nem dől össze mielőtt megkerül a pénz, ami az alapos,  gondos, hozzáértő felújításhoz szükséges.
Forrás: wikipedia.hu
lasdbudapestet.hu

2015. június 15., hétfő

Rákóczi út 54

Rákóczi út. Aminél rondább, kiábrándítóbb, elhanyagoltabb, arctalanabb, mocskosabb útja tán
nincs is Pestnek. Kivéve, ha az ember felfelé néz. Mindig érdemes, buszon zötyögtünkben,
dugóban araszolva a magasban, a felső emeletek közt megfigyelni a házakat. Egy rég letűnt,
majdnem nyomtalanul kiveszett, igényes, elegáns város halvány emlékeit csodálhatja meg a
felfelé kereső, szépre nyitott utazó.



Még hideg koratavasz volt, a reménytelenül esős fajtából, amikor utoljára ott volt dolgom a
kívülről szépen, belülről lélektelenre felújított Palace Hotel Novotelben. Korán érkeztem, és
ahogy a hallban tengtem-lengtem, akadt meg a szemem a szemközti házon. Vagyis az emeleti
mozaiksoron. Megkoszosodott halványsárga homlokzat, eklektikus, „semmi-különös” bérház,
ezer és egy ilyen van Pesten. És fent, a legfelső szinten, az ablakok közt, ahova senki se néz,
gondosan kirakott mozaik portrék sora. Kik lehetnek? És ki találta fontosnak, hogy ott
legyenek? Minek épült ez a ház? S milyen lehetett fénykorában? Biztos nem olyan szomorú,
amilyen most.

És lőn. Eredeti, fénykorát jegyző tulajdonosa a kultúra fellegvárának, virágzó üzlete
reprezentatív székházának szánta a mai Rákóczi út 54-et. Az 1868-ban alakult Atheneum
Irodalmi és Nyomdaipari Rt. 1895-ben vette meg a mai Osváth utca 4-6-8 és a hozzájuk tartozó
Rákóczi út 54-et, hogy a terjedelmes ingatlanra korszerű nyomdát és székházat építsen. A
terveket Kauser József és Hauszmann Sándor jegyezte, utóbbi munkája a székház, mindkét
épület 1898-ra készült el. A Rákóczi úti ház tetejére Pallas Athéné ércszobra került eredetileg,
ami később persze nyomtalanul eltűnt. A Kiadó aranykora a Miklós Andor vezette Est Lapkiadó
Rt. 1910 és 1933 közötti éveire tehető. Ekkor Az Esthez tartozott az Erzsébet körút- Rákóczi út –
Dohány utca – Osváth utca között álló teljes tömb az egy New York palotán kívül eső összes
épülete. A Lapkiadó az 1930-as évek elején mintegy 6500 (!) embert foglalkoztatott, újságírókat,
nyomdászokat, terjesztőket. Aztán 1933-ban meghalt Miklós Andor és 1939-ben "adminisztratív
úton" felszámolták a vállalatot.

A háború utáni megbízható mélyrepülés a Népszava székházfoglalásával kezdődött – Pallas
Athéné helyett egy jól termett vörös csillag „égisze” alatt, az eredeti szobor persze eltűnt. Az
1956-os forradalom ellen küldött szovjet tankok által szétlőtt Rákóczi út rekonstrukciója az
egyen-árkádsor építésével 1958-ban meghatározta a mai, lélektelen arculatot.
Az ezredforduló óta irodákat árulnak bérletre a szomorú, szürke főútvonalon. A gondos kezek
 
készítette mozaik portrékra nem néz senki.
Forrás: www.egykor.hu