Garas utca

Annyira beleszerettem Málnai Béla csodálatos Kossuth téri bérházába, hogy körülnéztem, mi
szépet látni még tőle. És lőn, egy másik rég csodált kedvenc.
A Garas utcában sok szépség van, megkockáztatom, a Garas utcában csupa szépség van, és nem
csupán az öreg fáknak köszönhetően.

Az egyirányú, békés, nyugis utcán ahogy halad az ember, először is mintha nem is a Szilágyi
Erzsébet fasorból nyílna az utca, pláne nem az alapjáraton is zűrös, hát még robbantott
állapotában zajos, mocskos Széll Kálmán tértől 500méterre. Békebeli nyugalom, csönd, árnyas,
hatalmas platánok, öreg, mesélő házak őriznek valamit egy rég eltűnt világból.

A 8-10 es ház világ életében duplatelken állt, bizonyos Kardos M. Lajos szappan gyáros úr
biztosra ment a kedves szomszédok tisztes távolban tartása ügyében. 1922-ben – lakói szerint ’926-
ban – adta megbízását kora divatos építészének, Málnai mesternek, miszerint frissen férjhez
adott lánykájának kényelmes, kellemes, időtálló otthont legyen kedves varázsolni, ha lehet
olyant, amilyennek nincsen párja a városban.

 

 

A lapos tetős, kétszintes, L alakú villa simul a domboldalba, eredetileg 2 darab, igen kényelmes
lakást rejtett. Olaszos vonalak, díszes kapuzat , elegáns lépcsősor vezet a szélesa díszes kőkeretbe faragott tölgyfa (?) ajtóhoz.

Kovácsoltvas kapu nyílik az utcára, és bár a kődísz felét elvitte az eltelt évszázad, az
összkép és a részletek egyaránt lefegyverzően gyönyörűek.

De hiába a szép ház, a Kardos lányka Amerikát választotta a Garas utca helyett, ide a szülők
költöztek és laktak ki tudja, meddig. Egy biztos, örülhetne az eredeti tulaj, ha látná, hogy
szeretik, óvják, gondozzák a házat a mostani lakók. Épült ugyan egy óriás garázs a kertbe, de az
sem zavaró, meglepő módon meghagyták a fákat, és nem dominál úgy, mint rémes társai
ránézésre a hetvenes évekből. Egyen garázs sor, nem hiányozna, ha nem volna ott.
De a ház áll, karbantartva, sehol egy hullámpala, kutyaól ablak, na, a padlásablakok lehetnének
szebbek, de ne legyünk telhetetlenek. Túlélt egy világháborút, 50 év kommunizmust és 25 év
ízléstelenség korát, és ugyanolyan szép, mint volt. Nem kis teljesítmény.

Lechner kézjegye

Egy régi tartozás.
Ezer éve nézem, csodálom, kerülgetem, hátha megnyílik az ajtó, és megnézhetem, milyen. A

Mester utolsó munkája.

 

A furcsa, fegyelmezett, 100 év után is újnak látszó terméskő lapokkal 

fedett ház az Irányi utcában.

Aztán voltam egy vezetésen az Iparművészeti Múzeum gyönyörű Lechner kiállításán, és akkor

még inkább összeállt a kép. Szóval ezért van címer a házon. Rejtve, magasan.

Nem a megrendelőé, akkor szem előtt lenne. Nem, ezt magának tette fel Lechner, névjegyként, mint egy középkori festő az elrejtett arcképet. Saját családja címere van a kőbe faragott lábtörlő felett,

alig kivehető kopottságban.

1911 óta áll a bérház az Irányi utcában. Nem olyan cirkalmas, virágos, napfényes, mint a

többi, ismert, a „fénykorban” rajzolt Lechner-munka. Az öreg művész nyit az új divat felé, a bécsi

szecesszió kőlapjait rakja a főhomlokzatra. Mintha sejtené, az elkövetkező évszázad nem a

gondos gazdák házaikat megbecsülő, felújítgató időszaka lesz majd, inkább a rombolásé. Olyan

anyag kell, ami bírja.

 

A megrendelő bizonyos dr. Vermes Gyula, a Budapesti Lakcímjegyzék szerint sok évig lakta szép

házát. A földszinten persze üzletek voltak, ahogy most is. 1913-ban épp Weiss Ármin nyomdája

foglalta el a pincét is.

Az egyik első rekkenő nyári napon jutottam be a barlangszerű kapun. Láttam már képeket a

lépcsőházról, de az eredeti ugye mindig más…

Kék virágok vártak a mennyezeten, kék, Zsolnay csempe a falon, hűvös és félsötét. A szűk előteret tükrök szélesítik, kis optikai csalással tágul a tér.
A derengő fényben pedig hó, de inkább habfehér belső udvar íves vonalú gangokkal – az egyenes

vonal mégsem Lechner kenyere. Úgy sorakoznak egymás fölött a rövidke körfolyosók, mintha

felhők lennének – alulról legalábbis.

És a részletek. A fenti, utcai terasz kovácsoltvasa, a burkolókövek közti fekete díszek, és minél

feljebb nézünk, annál mozgalmasabb a homlokzat, kiszögellések, s bár nem színes a keret,

hullámos a pártázat – Lechner könnyed kézjegye.

 

A szemközti banképület – régi kaszinó – elég távol van ahhoz, hogy a lemenő nap sugarában

pont megfürödhessen Lechner szép háza, nyári délutánokon, de bármikor, érdemes pillanatra

megállni előtte. Elmerengeni a ház szépségén, milyen igényes, könnyed, elegáns, visszafogott,

ízléses. Mestermunka.

Forrás:
Déry Attila: Belváros-Lipótváros   
Terc Kiadó 2005.
Sisa József: Lechner, az alkotó géniusz   
Iparművészeti Múzeum, 2014.

Budapesti Lakcímjegyzék

 

Kossuth téri kedvenc

Kossuth tér. Lassan naponta visz oda a munkám, és bár sok ott a szépség, híresség, nálam messze a teret északról keretező bérház viszi a pálmát. Pedig nem híres, nem történelmi, „csak” túlélte a pesti XX. századot, ami, mint tudjuk, nem kis teljesítmény. Áll és őriz egy régi, lassan 80 éve eltűnt extravagáns eleganciát, aminek halavány nyomait keressük az ehhez hasonló honlapokon.

 

A Kossuth tér 13-15 alatt ma álló bérház megrendelője a Magyar Állami Kőszénbánya Rt. Nyugdíjintézete volt, a tervező Málnai Béla, az építés éve 1927.

Anno, a háború előtt a munkaadók bérházak építésébe fektették pénzüket, hogy a lakásbérlésekből befolyó alapból gondoskodjanak kiöregedett munkavállalóikról. Ennek a rendszernek köszönhető sok szép, öreg bérház Budapesten.

Málnai Béla, a tervező a két világháború közti építészet egyik meghatározó alakja volt, modern terveiről híres, itt, ezen a házon azonban nem a modernitás a hangsúlyos, sőt. A megrendelő, az Országház közelsége, és a hely, a tér szelleme vélhetően megkötötte az egyébként kevésbé akadémikus tervező kezét, főleg a belső elrendezésre a barokkos lendület jellemző. És végtelen finomság, elegancia.

Érdekes még, hogy ekkor, az 1920-as években Málnai volt Vígszínház díszlettervezője. A Kossuth téri ház előcsarnokának magas balkonja kicsit színházas hangulatú – lehet, hogy onnan az ihlet? Kovácsoltvas kapui, külső és belső díszei, mint annyi más kovácsolt szépség a városban, Jungfer Gyula kovácsmester műhelyét dícsérik, szobrait Beck. Ö. Fülöp faragta. Földszintjén 1938-ban nyílt meg a szintén Málnai tervezte, rövid életűnek bizonyult Elysee kévéház, biztos gyönyörű volt...

Lévén bérház, kovácsoltvas, magas kapuja – joggal – zárva van a kíváncsiskodó idegenek előtt. Kivéve, ha egy-egy lakó jóvoltából megnyílnak az ajtók, és beslisszolhat a boldog házcsodáló. Mai jó szerencsém termése az alábbi néhány fénykép.

 

 

Részlet a híres, elipszis alakú lépcsőházból...

 

 

...közelebbről...

 

......a bejárati kapuzat bentről.....

 

 

....és az előcsarnok, amitől a mai Pesthez szokott látogatónak igencsak leesik az álla....

 

 

.... és a dísz(?) kandalló, márvány-gyanús kerettel és kövezettel....

 

 

Dacára frekventált helyének, a Parlament közelségének, a térre szórt milliárdoknak, és a háború óta eltelt 75 évnek, a ház fala tele van lövésnyomokkal. Vajh' meddig?

De így is szép. Hihetőbb, hogy a miénk. Pesti. :)

Forrás: Déry Attila: Belváros-Lipótváros
             Budapest építészeti topográfia
             Terc Kiadó 2005