Keresés ebben a blogban

Betöltés...

2016. június 4., szombat

Kedves Olvasóim!

A Mesélő Házak blog elköltözött, eztán a házak meséit a meselohazak.hu honlapon olvashatják.
Várok mindenkit szeretettel!

Mesélő Házak

2016. április 24., vasárnap

Adria Palota

A Szabadság téren már csak egy kísértetkastély van. Egy házra nem sikerül költeni, pedig szegény látványosan megérdemelné, fekete falai, arc nélküli, töredezett szobrai, méltatlan állapota felújításért kiáltanak hosszú évek óta. Az Adria Magyar Királyi Tengerhajózási Részvénytársaság székháza 1900-ban épült Meinig Artúr rajzai szerint, neobarokk stílusban.
 
 
Adria néven kettő cég virágzott a Monarchiában, a másik, a biztosító társaság székháza a Deák téren áll, most éppen Hotel Le Meridien néven. Némely források szerint ez, a Szabadság téri palota is az övéké volt, ami azonban tévedés, ezt a ház díszítése is elárulja: a sarki teraszok hajóorr formájúak, a főbejárat fölött a tulajdonos monogramját vasmacska tartja össze, és még számtalan, a hajózásra utaló jelkép díszíti a palotát.


Az Adria Tengerhajózási Rt. Fiumében magántőkéből alakult 1881. december 21-én, ellensúlyozandó az akkor már 10 éve létező, a tengeri kereskedelmi hajózást uraló, osztrák-magyar állami tulajonban sütkérező Lloyd Rt. dominanciáját. Alapítói alkották az Adria igazgatóságát, tagjai vasúttársaságok, malmok, bankok tulajdonosai voltak, sőt, a fénykorban Jókai Mór is szerepet vállalt a grémiumban. A vállalkozás alapja az 1877-ben alakult Adria Streamship Corporation Glasgow-Fiume viszonylatban közlekedő, legfőképpen magyar lisztet Angliába szállító vállalkozás volt, erre épült rá, ezt a kapcsolatot aknázta ki az 1936-ig létező, és nagyjából az első világháborúig virágzó részvénytársaság.

1881-ben 10 saját, illetve bérelt hajóval indult a társaság, következő évben már 7 saját, 26 bérelt hajóval összesen 227 járat futott Glasgowba, 1887-ben 310. 1891-ben állami támogatást és a „magyar királyi” címet nyerték el, 1900-ban a fiumei mellé Budapesten is felépült egy üzletigazgatósági palota, raktárak, üzletek nyíltak, fejlett ügynökhálózat segítette a fővárosi kapcsolatot. 1903-ban 666 járatuk volt, és 1907-ben az akkor már jelentős kivándorlási forgalom 62%-a az Adria hajóin történt. Az utolsó nagy fejlesztés az 1913-14-es év 5 db személy-és áruszállításra alkalmas hajó felépítése volt, őket a Fiume-New York vonalra tervezték. Ezek egyikét, a Károly Ferenc József nevűt a Nagy Háború alatt a Royal Navy lefoglalta és Titania néven csapatszállítóként hadrendbe állította.
Az első világháború teljesen váratlanul érte az Adriát, sok hajója nem is tudott védett kikötőbe menekülni. Két hajó került francia, egy brit és egy orosz fogságba, de legtöbbjük, a Monarchia kereskedelmi flottájának nagy részével együtt Novigrad és Prokljan (Horvátország) védett kikötőinek menedékében vészelte át a háborús éveket.

A vesztett háború végén az összes hajó a Népszövetség zászlója alá került, az összes részvény a trieszti Cossulich család birtokába, majd olasz fennhatóság alá. Ekkor a hajókat átnevezték, a magyar legénységet szélnek eresztették. A társaság hosszú, lassú, de biztos agóniája 1936-ban ért véget, utolsó hajóját 1956-ban szanálták, 55 éves volt.

A szomorú, fekete, pesti palota tervezője Meinig Artúr Szászországból került Pestre, neobarokk stílusával az arisztokrácia kedvelt építésze lett. Rövid élete alatt pesti és vidéki magyar kastélyok sorát tervezte meg, leghíresebbek a Stefánia Palota, anno Park Club a Stefánián és a Szabó Ervin könyvtárnak otthont adó Wenckheim palota a pesti Palotanegyedben, valamint a szintén Palotanegyedben álló, meseszép lépcsőházáról híres Csekonics-palota, illetve a tiszadobi Andrássy-kastély, amin Alpár Ignác mellett dolgozott. Itt, a Szabadság tér szomszédságában áll a Rimamurányi-Salgótarjáni Vasmű Rt. palotája, ami szintén az ő munkája. Meinig mester magánélete szomorúan alakult: a magyar elmekórtan atyjának tartott Schwartzer Ferencnek unokáját, Schwartzer Angélát vette feleségül, aki azonban 19 évesen meghalt. A bánatos, munkamániás építész 51 évesen követte őt.

Az eltűnt magyar tengerhajózás zászlóshajójának reprezentatív palotája túlélt mindent: két világháborút, saját építtetője csődjét, fél évszázad kommunizmust, és – szokásos bónuszként – 25 év teljes elhanyagoltságot. Dacára illusztris szomszédainak, értékes, különleges részleteinek, és nemes anyagainak, az épület a teljes pusztulás útján halad kitartóan, most már évtizedek óta. Hangulatos belső terei, színmárvány főlépcsőháza, csodával határos módon megmaradt eredeti nyílászárói, metszett üvegablakai filmforgatások helyszínéül szolgálnak megbízható rendszerességgel. Ami mindenütt a világon, így jó eséllyel itt is biztos, busás bevételekhez juttatja rejtélyes, és a képek tanúsága szerint tökéletesen igénytelen, így a házhoz minden tekintetben méltatlan jelenlegi tulajdonosát. Mint a képeken látszik, takarításra sem költ, a filmezés alatt a szemetet ordenáré módon elhelyezett, a kovácsoltvas kapukra akasztott, illetve a márványlépcső falaira ragasztott kék(!) nejlonzsákokkal gyűjtik.
 
 



 
 





 
A bérház bejáratán felújítás kezdődött, szép lett, majd abbamaradt....
 
 
Egy régi szőkőkút(?) nyomai





A palota főhomlokzatával, kapujával és márvány lépcsőjével a Szabadság térre néz, a Zoltán utcáról nyílik a bérház gyönyörű, kovácsoltvas korlátú csigalépcsőjével. Mindez emlékeztet a Nádor utcai, hasonló elrendezésű székházra, amelynek hátsó traktusában lévő bérházban szintén az építtető vállalkozás igényes bérlakásai voltak.
 














 






A palota kincs, hozzátesz a Főváros eklektikus szépségéhez, bájához, olyan érték, amit megbecsülni érdemes, hanyagolni vétek, tékozolni bűn. Reményeim szerint az erre hivatott hatóságok – ha léteznek – ezt még azelőtt a tisztelt tulajdonos tudomására hozzák, hogy a palota végképp összedől.
Források:
Helyszínbejárás 2016 április

2016. április 16., szombat

Oázis

Tudtam, hogy szép. Egyrészt, mert süt róla, kovácsoltvas kapujáról, meg dereng valami halavány gyerekkori emlék is egy hajdan itt élő néni látogatásairól. Másrészt a lásdbudapestet blog gazdájának hála az általa készített tavalyi képsorozatból és gondos kutatásból. De a minap, mikor arra vitt dolgom, és lehetőségem nyílt beosonni, mégis – mint mindig – megérintett a személyes találkozás a széppel.
 

A Semmelweis utca 4-es ház azon ritka budapesti bérházak egyike, ahol nem kizárólag a homlokzat felújítására jutott pénz, hanem az előtérre is, így az eredetiekhez legalábbis hasonló állapotok várják a betévedőt.



 
A lépcsőház már kopottabb, de ez, ha lehet, még emeli szépségét. Helyenként megmaradtak a metszett üvegek, sok helyen a régi kilincsek, sőt, a lift – ritka kincs – is a régi, mindent túlélt verziónak látszik. A főlépcső tágas fordulói a Bartók Béla útra emlékeztetnek.
 




 

 

 
Ez a ház is túl van az első 100-on – 1905-ös – de itt nem a szecesszió, hanem még az eklektika dominál. Kivéve tán az ablakokat, a sok bemetszett virág, füzér, girland már a modern „új művészet” felé kacsint. Én nem voltam olyan szerencsés, mint a Lásdbudapestet fotósa, hogy a belső udvarra bejussak, maradt a látvány az ablakon át, de ezzel együtt, és ennek ellenére ajándék volt a látogatás.
 









 
Köszönet a jó ízlésű építőknek, a háború utáni újjáépítőknek, a ma élők szépet, régit megbecsülőinek, és a ház védangyalainak, hogy megmaradhatott. A növények boldogan sütkéreztek a délutáni napfényben, a zajtól egy sarokkal teljes volt a csönd és a nyugalom. Oázis.
 
Forrás:
Helyszínbejárás